szombat 20. október 2018

A hivatás, mint életút

A téma, aminek bemutatására röviden vállalkozom: a hivatás teológiája. Arra gondoltam, hogy nemcsak a papi és szerzetesi hivatásról kell beszélnem, hanem általában a hivatásról, és annak körében kell elhelyeznem a papi és szerzetesi hivatást.

 

A második vatikáni zsinat érdekes mozzanata az, ahogy az egyetemes keresztény hivatásról szól. Minden hívő, keresztény ember meg van híva az életszentségre. Nemcsak azt mondja ezzel, hogy van általános és közös hivatás, hanem azt is, hogy mindenki egyéni hivatást is kap. Az életszentségnek egy sajátos, csak rá jellemző útját jelöli meg az Isten, és az ember ennek a hivatásnak betöltésével jut el az üdvösségre.

 

 P. Kozma Imre OH, a Betegápoló Irgalmasrend magyarországi vezetője

 

A hivatás általános értelme 

Van a hivatás szónak egy általános értelme is. Azt gondolom, hogy a papi, szerzetesi hivatás mélységének megértéséhez is sok szempontot adhat. Közös emberi tapasztalatok megfogalmazásából induljunk ki. Két magyar írót szeretnék idézni.  

 

Az egyik Tamási Áron. Az édesanyjának írt levélben szól arról, hogy milyen érdekesen vezette őt az Úristen egy egészen szokatlan hivatás felismerésére és betöltésére. Néhány sor ebből a levélből: „Nem illendő dolog az Istenre ráfogni mindent, ami velünk, vagy mással történik. De a jelen esetben mégis rá kell döbbennünk, hogy mily csodálatos az Isten csendes igazgatása, mellyel minden utat befödöz, csupán egyet hagy nyitva, hogy azután azon az egyen futhassunk az Ő akarata szerint.”

 

Isten „befödözi előttünk az utakat”, amelyek máshová vezetnek, s azután azt az utat hagyja nyitva, amin futhatunk, hogy az Ő szent akarata szerint a pályánkat bejárjuk. Sajátosan szép emberi megfogalmazása a hivatásnak.

 

A másik Babits Mihály költői megfogalmazása, aki Istenben valaki olyant keres, aki nemcsak egy világrendet határoz meg, hanem neki is (a költőnek) rendelést ad. Versének címe: Az elbocsátott vad. „Már gyermekül vermébe ejtett, s mint bölcs vadász gyenge vadat, elbocsátott, de nem felejtett: szabadon sem vagyok szabad.”

 

A költő keresztény családba született, egyházi gimnáziumban tanult, s mégis vad módjára bolyong a világban és kéri: vezessen hozzád a szabadság. Vezesse Istenhez a szabadság. Érdekes kép. Minden ember közös sorsának kivételes érzékenységgel megfogalmazott programja. Mindenkit „vermébe ejt az Isten”, mindenkit elbocsát, és mindenkit az ő útjának rendelésére terel. Mindez azért is érdekes, mert az ember, minden ember az egyetemes horizontot fogja át tekintetével. Nem a részre termett, hanem az egészre.

 

És mégis a rész jut nekünk, embereknek. Ez hallatlan feszültséget jelent az emberi életben. A szívünk, az értelmünk, a vágyaink az egészre irányulnak, de az egész világ nem a mi birtokunk. Így hát valahol meg kell találnunk azt a részt, ami a miénk. Ez azt jelenti, hogy a többiről valamilyen értelemben lemondunk.

 

A hivatás kibontakozása 

A gyermek még mindenhez közel van. Széles skálán mozognak feleletei a gyakorta feltett kérdésre: mi szeretnél lenni? A fiatal válasza egészen sajátos. Egyre több minden nem szeretne lenni, de az még kérdés, hogy mi lesz? A férfi a sok lehetőség közül egyet ragad meg, s a többiről lemond. Ha nem tud választani, akkor a legrosszabbat választja, mert lemarad nemcsak a részről, hanem az egészről is.

 

Az egészből csak egy rész a miénk. Egyszerű mondani, ma kirándulni megyek ide, egy hét múlva máshova, stb. Életünk azonban csak egy van. Így is mondhatjuk: egy életem, egy halálom! Nem mondhatom, hogy most ezt választom, s legközelebb a másikat, mert egyetlen életem van, s azt az egyetlen életemet egyetlen választásra tehetem rá. Mérlegelhetek, de egyszer el kell döntenem, hogy melyik részt választom.

 

Szép leírás az evangéliumban Mária és Márta története. „Mária a jobbik részt választotta.” (Lk 10, 42) Ebben is kifejeződik, hogy részek vannak. Vagy ezt csinálja az ember, vagy azt. Mind a kettő jó, a másik sem rossz. Részek vannak a világban. Milyen megrendítő, hogy az egészre irányuló, vágyakozó ember be kell, hogy érje azzal a résszel, amit választott, vagy amelyik őt választotta. Mert valójában olyan a helyzetünk, mind azoké a szőlőmunkásoké, akik kimentek reggel, és várják, hogy valaki felfogadja őket.

 

Fájdalmas a válaszuk: „Senki sem fogadott fel minket.” (Mt 20, 7) Az utolsó órában jött szőlősgazda még mindig talált embereket, akiket senki sem fogadott fel. Erre a történetre gondolva kérdezhetjük: a sokféle lehetőség közül, amit az emberi élet kínál, melyik az, ami engem szólít meg?A Kolosszei levélben van egy fontos mondat, amely ezt a valóságot mélyíti el: „Figyelj arra a szolgálatra, amely osztályrészed lett az Úrban, hogy azt betöltsd.” (Kol 4, 17.) Ezt üzeni Pál apostol Archipposznak. Nekünk is üzeni, minden embernek is, az Élet üzeni ezt nekünk. Egy szolgálatot kaptunk az Úrban, és arra kell a tekintetünket szegeznünk, hogy azt betöltsük.

 

Az a keresztény paradoxon, hogy miután ezt a szolgálatot az Úrban kaptuk, azért ha ezt betöltjük, akkor mégis a miénk lesz az egész. Akkor kerülünk legközelebb az egészhez, ha volt erőnk arra, hogy elforduljunk tőle, és egy csomó dologról lemondjunk. Ha ezt az ember végigjárja, akkor tulajdonképpen Krisztus halálának és feltámadásának misztériumába öltözik bele.  


Az elvállalt hivatás 

A hivatását elvállaló ember Krisztus megváltásának titkában részesül. A keresztet veszi magára. Minden hivatás kereszt. Erről szól Jézus: „Aki követni akar, vegye fel keresztjét, és kövessen engem.” (Mt 16, 24) Kinek-kinek megvan a saját keresztje. S mert a Szentléleknek sokféle ajándéka van, kinek-kinek a saját ajándékát kell komolyan venni. Jézus mondta: „Aki első akar lenni, az legyen az utolsó.” (Mt 20, 27) Vagyis legyen a többieknek a szolgája.

 

A hivatás felismerésekor és választásakor felmerül a kérdés: miért akarok egy hivatást elérni? Mert úgy gondolom, hogy akkor első leszek? Vagy azért, mert azt mondom, hogy ott még utolsónak is lenni boldogság lesz számomra?Minden hivatást úgy kellene választania, elfogadnia az embernek, hogy tudván tudja, hogy itt leszek a többiek szolgája. Nem azért választom, hogy első legyek, hanem azért, mert itt tudok legjobban szolgálni.  

 

A hivatás: odaadott élet 

Azt a szolgálatot kell megtalálnia az embernek, ahol úgy érzi, hogy a leginkább megvalósíthatja azt, amit az evangélium mond: „Aki az életét megtartja, az elveszíti, aki az életét odaadja, az megtalálja.” (Mt 10, 39) Odaadni! Azt kell megtalálni, hol adhatom oda csakugyan az életemet, és hol éghetek úgy el, hogy annak értelme legyen! A hivatásba végülis bele kell halni. A hivatás az, ami az életünknek is, a halálunknak is értelmet ad. Olyan hivatás nincs, ahol nem kell meghalni.

 

A papi, szerzetesi hivatás 

A papi, szerzetesi hivatás az egyetemes emberi hivatásnak egy sajátos esete. Sem nem könnyebb, sem nem nehezebb alapjában véve a többinél. Minden hivatásnak vannak jellegzetességei. A papi, szerzetesi hivatásnak is. Mindenkinek köze van a Szenthez, de ha valakit a Szent, annak a közelsége, hatalma lenyűgöz, leköt, akkor legyen pap, szerzetes. Egy szép ószövetségi történetre hivatkozom. Azt mondotta a nép Mózesnek, hogy menj fel te a hegyre! A többiek is az Isten népe, ők is az Isten törvényei szerint fognak élni, de nem érzik magukban a bátorságot, hogy szemtől szembe találkozzanak Vele.

 

Aki szemtől szembe is találkozni szeretne Vele, az pap, szerzetes lesz. Mindenki ugyanannak az Istennek az embere, de azt a különös szépséget, amit ez a szemtől szembe találkozás jelent, és az, ahogy a sokféle emberi támaszról lemondva, csak Őrá szeretne támaszkodni valaki, ez a sajátos szépsége a papságnak, szerzetességnek.

 

Jó szívvel kívánom ennek megtapasztalását és örömét.

Betegápoló Irgalmasrend
Magyarország

 

levelezési cím:
1023 Budapest, Frankel Leó út 54.

telefonszám:
+36 14388400, +36 14388500
Megjelenítés:
http://www.irgalmasrend.hu/